A Kisalföld és a Bakony találkozásánál, a Marcal-medence keleti határán található három vulkanikus tanúhegy a Somló, a Ság-hegy és a Kis-Somlyó, amelyek a borvidéket alkotják. Az ültetvények jelentős része a 170 és 350 m tengerszint feletti magasságokban találhatók.

A borvidék klímáját a közelben húzódó domb- és hegyvonulatok, valamint a Marcal-folyó befolyásolja. Ezek együttes hatásaként a borvidék éghajlata kiegyenlített, szélsőségektől mentes, korai tavaszodás és inkább enyhe, mint zord tél jellemzi. A nyarak rendszerint mérsékelten melegek, a szőlő számára kedvezőtlen 25 °C feletti középhőmérsékletű napok száma rendkívül alacsony. Az ősz folyamán mediterrán anticiklon hatására hosszú, napfényes napokat eredményez, mely a szőlő érése szempontjából meghatározó.

A több évezredes szőlő- és bortermesztés hagyományával rendelkező borvidék feltételezhetőleg a rómaiak honosították meg a szőlőművelést. A IX-X. században a vidéken letelepedő honfoglaló magyarok magukkal hoztak számos szőlőfajtát. Ezeknek a fajtáknak a helyi termelők által történő válogatásával alakultak ki azok a mai szőlőfajtáink, mint például a helyi jelentőségű Furmint és Hárslevelű, amelyek a borvidéken ma is termesztett fajták. A honfoglaló magyarok által behozott fajtákat keresztezték a helyi ligeti szőlőkkel, és válogatták ki közülük az itt őshonos, autochton (helyi) Juhfark fajtát.

A történelmi feljegyzések is mutatják, hogy a borvidéken mindig sok szőlőfajtát termesztettek a helyiek. Egy 1822-es feljegyzésből kitűnik, hogy ekkor mintegy 38 különböző fajta volt nagyobb felületen termesztésben. A feljegyzett fajták többsége fehérborszőlő volt.

A filoxéra vészt követően vonták termesztésbe az Olasz rizling, Chardonnay, Tramini és Szürkebarát fajtákat, amelyek mára a borvidék nevével szorosan összekapcsolódtak.